-2. fejezet-
Börtönöm s ördögöm
Börtönöm s ördögöm
2016
-Yeona-
A kinti vihar hangja csak tompán szűrődött be a szobámba. Az ágyamról figyeltem ahogy az esőcseppek végig futnak az ablakomon, miközben a mögöttük a város fényei táncoltak. Az évek is olyan gyorsan elszálltak felettem, mint ahogy a cseppek végigszaladtak az üvegen. Húsz évesen a négy fél között, de sohasem voltam egyedül.
Felültem az ágyamon, majd felnéztem a könyvespolcaimra. Legalább háromszor végigfutottam a rengeteg könyv gerincén, de mindegyiket legalább egyszer már kiolvastam.
- Ren - sóhajtottam fáradtan. - Válassz te valamit. - Mondtam, majd hátradőltem és vártam, hogy Ren kiválasszon nekem egy könyvet. - Siess már!
Pár perccel később a fejem mellett landolt egy: Az idegen.
Elmosolyodtam a könyv címét olvasgatva és felidézve a benne lévő szívemhez közel álló szereplőket.
- Ez egy jó választás volt Ren - néztem fel a semmibe.
- Yeona? - kopogott Min Jong az ajtómban.
- Mi az Ahjussi? - fordultam az ajtóm felé, amin nemsokára be is lépett.
- Jól emlékszem, hogy holnap dolgozatot fogsz írni? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Igen, személyiség lélektanból, már tanultam rá - forgattam a szemeimet.
- Rendben. Azonnal gyere utána haza.
Nem válaszoltam. Féltem, ha megszólalok jobban megbánom, mint bármi mást.
A táskámmal a vállamon siettem az előadótermem felé, ahol nem kevesebb, mint 2 perc múlva zh-t írva kellett volna ülnöm. Hatalmas rohanásom közepette az egyetem legforgalmasabb folyosóján, amint befordultam a sarkon nekiütköztem valaminek, mitől nyekkenve huppantam le a kemény padlóra.
- Ne haragudj, jól-
- Semmi baj - ugrottam fel azonnal, anélkül hogy körül vagy akár rá néztem volna.
Magam után rántottam a táskámat, majd újra futásnak eredtem, azonban amint elsuhantam az ismeretlen alak mellett, visszatekintettem a vállam fölött. Egy kifejezetten helyes barna hajú srác vakargatta a tarkóját miközben távolodó alakom figyelte. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy behúzom a kéziféket és visszafordulok. Mégis mi van ha életem szerelmébe botlottam bele és most csak úgy faképnél hagytam?
Aztán rájöttem, hogy nem számít. Amúgy sem élhetnék úgy mint a többiek.
Sietősen téptem fel a terem ajtaját, majd sunyítva, mint szar a fűben elosontam egy szabad helyhez és leültem. Az előadó tanár odasétált hozzám, majd némán a padomra tett egy teszt papírt.
- Elnézést - suttogtam, mire ő csak kifejezéstelen arccal bólintott egyet.
Megigazítottam a futástól összekócolódott hajamat, majd nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam szapora lélegzetvételeimet. Akkor lássuk. Első kérdés: Mutassa be az egész életen át tartó fejlődés pszichológiai dimenzióit.
Néhány percig néztem a lapomat, újra és újra elolvasva a kérdést, de olyannak éreztem az agyamat, mint egy kietlen sivatag, üresen, tele a semmivel, ahol csak a szél fúj.
Azonban nem estem kétségbe, sose tettem, hiszen nem olyan voltam mint a többiek. Lehajtottam a fejemet, hogy senki se lássa az arcomat.
- Ren - suttogtam. - Tudod mi a dolgod.
Lehunytam a szemeimet, majd Ren szemeivel végigpásztáztam a termet és elolvastam egy okosabb hallgató válaszait. Miközben szemeim csukva voltak a kezem villámgyorsan járt, másolva a sorokat, amik Ren szemein keresztül tárultak elém.
- Szép volt - néztem fel a semmibe, mikor végeztem.
A másfél órás dolgozat után büszkén sétáltam ki a teremből, azonban alig tettem pár lépést megtorpantam. Olyan messze volt, mégis már onnan láttam a folyosó végén, a nyitott ajtókon túl a fekete autót ami rám várt, mindegy egyes áldott nap.
Szinte éreztem, ahogy Ren lökdösni kezd felé.
- Hagyd abba - suttogtam idegesen, mire leállt.
Szinte beleremegett a testem a saját lélegzetvételeimbe, miközben arra gondoltam, hogy újra beülök abba az autóba, ami haza visz a négy fal közé. Ahogy azt sokszor akkor is a szökést fontolgattam. Hátat fordítani és elfutni messzire, de pénz nélkül úgysem juthattam volna elég messzire ahhoz, hogy Min Jong ne találjon rám.
- Bocsi - tette valaki a kezét a vállamra, mire ijedtemben megugrottam és ijedten felé fordultam. - Ne haragudj, megijesztettelek? - mosolygott le rám egy ismerős barna hajú srác, ismeretlen mosollyal az arcán.
- De. Nem. Kicsit. Vagyis... - kavarodtam össze.
- Te jöttél nekem nem rég a folyóson, ugye? - futott rajtam végig a tekintete. - Azt hiszem te voltál.
A hangja kellemes volt, túlságosan is. Fekete szemei melyek elé belógott néhány rakoncátlan barna tincs és kedves, forgalom leállító mosolya, már akkor tudtam, veszélyesebb, mint azt gondolná az ember.
- Én voltam. Miért? - igazítottam meg a táskám pántját a vállamon.
- Ezt elhagytad - nyújtotta felém a tigrises plüss kulcstartómat.
Azonnal magam elé kaptam a táskámat, hogy meggyőződjek róla, hogy nincs a helyén: a cipzárra akasztva.
- Oh - pislogtam. - Köszönöm - vettem el tőle, majd felnéztem rá. - Értékelem az erőfeszítésedet, hogy utánam jöttél emiatt. - mutattam fel mosolyogva a kis kedvencemet, majd visszacsatoltam a helyére.
- Mégis mihez kezdtem volna vele? - nevette el magát. - Azért nem túl vonzó, ha egy férfi egy kis plüss állattal a táskáján járkál. Vagy neked ez a gyengéd? - ugrott fel az egyik szemöldöke.
- Honnan jöttél rá? - kérdeztem jókedvűen.
- Esetleg hazakísérhetlek? - lépett mellém zsebre vágott kezekkel.
Már szólásra is nyitottam a számat, azonban bevillant a kocsi képe előttem. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat.
- Nem lehet - fordítottam el a fejem.
- Semmi gond ha ma pont nem érsz rá - mosolygott zavartan. - Akkor majd holnap?
Ingerülten rá akartam vágni, hogy a holnap sem jó, azonban nem volt erőm kimondani. Ott álltam húsz éves fejjel, nulla baráttal nemhogy pasival, vagy akármilyen pasival kapcsolatos élménnyel és ott volt az esélyem. Egy séta, csak ennyi. De a fekete börtönautóm már ott várt rám, mint mindig, megfosztva engem a szabad lélegzetvételtől is.
- Majd meglátjuk - mosolyogtam rá vissza kínosan.
- Huh - vett nagy levegőt, majd rázta meg végtagjait. - Lehet egy kérdésem?
- Persze - vágtam rá.
- Nagyon nyomulós lennék, ha elkérném a számod? Az már túl sok lenne igaz? - húzta a száját.
Egy pillanatra lefagytam.
- Nem. Nem. Dehogyis - húzódott lassan mosolyra a szám.
Kihalásztam a telefonom a zsebemből, majd odanyújtottam neki, hogy beírja a számát, majd megcsörgesse magát a telefonommal.
- Meg is van. Milyen nevet írhatok be? - kérdezte félmosollyal az arcán.
- Mondjuk azt, hogy Yeona? - mosolyogtam rá.
- Szuper - csúsztatta zsebre a telefonját, majd visszaadta az enyémet. - Akkor holnap. - intett, majd elsétált mellettem én pedig sóvárogva néztem utána, majd a telefonom kijelzőjére ahol fényesen világított szembe velem a neve. Jeon Jungkook.
Már akkor is éreznem kellett volna, de sejtésem se volt arról, kivel állok szemben. Ha mikor megpillantom rájövök, hogy egy igazi ördög utánzat néz le rám fekete szemeivel és villantja rám csábító mosolyát, gondolkodás nélkül tovább álltam volna.
De nem tudhattam.
A kinti vihar hangja csak tompán szűrődött be a szobámba. Az ágyamról figyeltem ahogy az esőcseppek végig futnak az ablakomon, miközben a mögöttük a város fényei táncoltak. Az évek is olyan gyorsan elszálltak felettem, mint ahogy a cseppek végigszaladtak az üvegen. Húsz évesen a négy fél között, de sohasem voltam egyedül.
Felültem az ágyamon, majd felnéztem a könyvespolcaimra. Legalább háromszor végigfutottam a rengeteg könyv gerincén, de mindegyiket legalább egyszer már kiolvastam.
- Ren - sóhajtottam fáradtan. - Válassz te valamit. - Mondtam, majd hátradőltem és vártam, hogy Ren kiválasszon nekem egy könyvet. - Siess már!
Pár perccel később a fejem mellett landolt egy: Az idegen.
Elmosolyodtam a könyv címét olvasgatva és felidézve a benne lévő szívemhez közel álló szereplőket.
- Ez egy jó választás volt Ren - néztem fel a semmibe.
- Yeona? - kopogott Min Jong az ajtómban.
- Mi az Ahjussi? - fordultam az ajtóm felé, amin nemsokára be is lépett.
- Jól emlékszem, hogy holnap dolgozatot fogsz írni? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Igen, személyiség lélektanból, már tanultam rá - forgattam a szemeimet.
- Rendben. Azonnal gyere utána haza.
Nem válaszoltam. Féltem, ha megszólalok jobban megbánom, mint bármi mást.
~
A táskámmal a vállamon siettem az előadótermem felé, ahol nem kevesebb, mint 2 perc múlva zh-t írva kellett volna ülnöm. Hatalmas rohanásom közepette az egyetem legforgalmasabb folyosóján, amint befordultam a sarkon nekiütköztem valaminek, mitől nyekkenve huppantam le a kemény padlóra.
- Ne haragudj, jól-
- Semmi baj - ugrottam fel azonnal, anélkül hogy körül vagy akár rá néztem volna.
Magam után rántottam a táskámat, majd újra futásnak eredtem, azonban amint elsuhantam az ismeretlen alak mellett, visszatekintettem a vállam fölött. Egy kifejezetten helyes barna hajú srác vakargatta a tarkóját miközben távolodó alakom figyelte. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy behúzom a kéziféket és visszafordulok. Mégis mi van ha életem szerelmébe botlottam bele és most csak úgy faképnél hagytam?
Aztán rájöttem, hogy nem számít. Amúgy sem élhetnék úgy mint a többiek.
Sietősen téptem fel a terem ajtaját, majd sunyítva, mint szar a fűben elosontam egy szabad helyhez és leültem. Az előadó tanár odasétált hozzám, majd némán a padomra tett egy teszt papírt.
- Elnézést - suttogtam, mire ő csak kifejezéstelen arccal bólintott egyet.
Megigazítottam a futástól összekócolódott hajamat, majd nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam szapora lélegzetvételeimet. Akkor lássuk. Első kérdés: Mutassa be az egész életen át tartó fejlődés pszichológiai dimenzióit.
Néhány percig néztem a lapomat, újra és újra elolvasva a kérdést, de olyannak éreztem az agyamat, mint egy kietlen sivatag, üresen, tele a semmivel, ahol csak a szél fúj.
Azonban nem estem kétségbe, sose tettem, hiszen nem olyan voltam mint a többiek. Lehajtottam a fejemet, hogy senki se lássa az arcomat.
- Ren - suttogtam. - Tudod mi a dolgod.
Lehunytam a szemeimet, majd Ren szemeivel végigpásztáztam a termet és elolvastam egy okosabb hallgató válaszait. Miközben szemeim csukva voltak a kezem villámgyorsan járt, másolva a sorokat, amik Ren szemein keresztül tárultak elém.
- Szép volt - néztem fel a semmibe, mikor végeztem.
A másfél órás dolgozat után büszkén sétáltam ki a teremből, azonban alig tettem pár lépést megtorpantam. Olyan messze volt, mégis már onnan láttam a folyosó végén, a nyitott ajtókon túl a fekete autót ami rám várt, mindegy egyes áldott nap.
Szinte éreztem, ahogy Ren lökdösni kezd felé.
- Hagyd abba - suttogtam idegesen, mire leállt.
Szinte beleremegett a testem a saját lélegzetvételeimbe, miközben arra gondoltam, hogy újra beülök abba az autóba, ami haza visz a négy fal közé. Ahogy azt sokszor akkor is a szökést fontolgattam. Hátat fordítani és elfutni messzire, de pénz nélkül úgysem juthattam volna elég messzire ahhoz, hogy Min Jong ne találjon rám.
- Bocsi - tette valaki a kezét a vállamra, mire ijedtemben megugrottam és ijedten felé fordultam. - Ne haragudj, megijesztettelek? - mosolygott le rám egy ismerős barna hajú srác, ismeretlen mosollyal az arcán.
- De. Nem. Kicsit. Vagyis... - kavarodtam össze.
- Te jöttél nekem nem rég a folyóson, ugye? - futott rajtam végig a tekintete. - Azt hiszem te voltál.
A hangja kellemes volt, túlságosan is. Fekete szemei melyek elé belógott néhány rakoncátlan barna tincs és kedves, forgalom leállító mosolya, már akkor tudtam, veszélyesebb, mint azt gondolná az ember.
- Én voltam. Miért? - igazítottam meg a táskám pántját a vállamon.
- Ezt elhagytad - nyújtotta felém a tigrises plüss kulcstartómat.
Azonnal magam elé kaptam a táskámat, hogy meggyőződjek róla, hogy nincs a helyén: a cipzárra akasztva.
- Oh - pislogtam. - Köszönöm - vettem el tőle, majd felnéztem rá. - Értékelem az erőfeszítésedet, hogy utánam jöttél emiatt. - mutattam fel mosolyogva a kis kedvencemet, majd visszacsatoltam a helyére.
- Mégis mihez kezdtem volna vele? - nevette el magát. - Azért nem túl vonzó, ha egy férfi egy kis plüss állattal a táskáján járkál. Vagy neked ez a gyengéd? - ugrott fel az egyik szemöldöke.
- Honnan jöttél rá? - kérdeztem jókedvűen.
- Esetleg hazakísérhetlek? - lépett mellém zsebre vágott kezekkel.
Már szólásra is nyitottam a számat, azonban bevillant a kocsi képe előttem. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat.
- Nem lehet - fordítottam el a fejem.
- Semmi gond ha ma pont nem érsz rá - mosolygott zavartan. - Akkor majd holnap?
Ingerülten rá akartam vágni, hogy a holnap sem jó, azonban nem volt erőm kimondani. Ott álltam húsz éves fejjel, nulla baráttal nemhogy pasival, vagy akármilyen pasival kapcsolatos élménnyel és ott volt az esélyem. Egy séta, csak ennyi. De a fekete börtönautóm már ott várt rám, mint mindig, megfosztva engem a szabad lélegzetvételtől is.
- Majd meglátjuk - mosolyogtam rá vissza kínosan.
- Huh - vett nagy levegőt, majd rázta meg végtagjait. - Lehet egy kérdésem?
- Persze - vágtam rá.
- Nagyon nyomulós lennék, ha elkérném a számod? Az már túl sok lenne igaz? - húzta a száját.
Egy pillanatra lefagytam.
- Nem. Nem. Dehogyis - húzódott lassan mosolyra a szám.
Kihalásztam a telefonom a zsebemből, majd odanyújtottam neki, hogy beírja a számát, majd megcsörgesse magát a telefonommal.
- Meg is van. Milyen nevet írhatok be? - kérdezte félmosollyal az arcán.
- Mondjuk azt, hogy Yeona? - mosolyogtam rá.
- Szuper - csúsztatta zsebre a telefonját, majd visszaadta az enyémet. - Akkor holnap. - intett, majd elsétált mellettem én pedig sóvárogva néztem utána, majd a telefonom kijelzőjére ahol fényesen világított szembe velem a neve. Jeon Jungkook.
Már akkor is éreznem kellett volna, de sejtésem se volt arról, kivel állok szemben. Ha mikor megpillantom rájövök, hogy egy igazi ördög utánzat néz le rám fekete szemeivel és villantja rám csábító mosolyát, gondolkodás nélkül tovább álltam volna.
De nem tudhattam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése