╘ 2. fejezet: Börtönöm s ördögöm

-2. fejezet-
Börtönöm s ördögöm

2016

-Yeona-
A kinti vihar hangja csak tompán szűrődött be a szobámba. Az ágyamról figyeltem ahogy az esőcseppek végig futnak az ablakomon, miközben a mögöttük a város fényei táncoltak. Az évek is olyan gyorsan elszálltak felettem, mint ahogy a cseppek végigszaladtak az üvegen. Húsz évesen a négy fél között, de sohasem voltam egyedül.
Felültem az ágyamon, majd felnéztem a könyvespolcaimra. Legalább háromszor végigfutottam a rengeteg könyv gerincén, de mindegyiket legalább egyszer már kiolvastam.
- Ren - sóhajtottam fáradtan. - Válassz te valamit. - Mondtam, majd hátradőltem és vártam, hogy Ren kiválasszon nekem egy könyvet. - Siess már!
Pár perccel később a fejem mellett landolt egy: Az idegen.
Elmosolyodtam a  könyv címét olvasgatva és felidézve a benne lévő szívemhez közel álló szereplőket.
- Ez egy jó választás volt Ren - néztem fel a semmibe.
- Yeona? - kopogott Min Jong az ajtómban.
- Mi az Ahjussi? - fordultam az ajtóm felé, amin nemsokára be is lépett.
- Jól emlékszem, hogy holnap dolgozatot fogsz írni?  - vonta fel egyik szemöldökét.
- Igen, személyiség lélektanból, már tanultam rá - forgattam a szemeimet.
- Rendben. Azonnal gyere utána haza.
Nem válaszoltam. Féltem, ha megszólalok jobban megbánom, mint bármi mást.

~

A táskámmal a vállamon siettem az előadótermem felé, ahol nem kevesebb, mint 2 perc múlva zh-t írva kellett volna ülnöm. Hatalmas rohanásom közepette az egyetem legforgalmasabb folyosóján, amint befordultam a sarkon nekiütköztem valaminek, mitől nyekkenve huppantam le a kemény padlóra.
- Ne haragudj, jól-
- Semmi baj - ugrottam fel azonnal, anélkül hogy körül vagy akár rá néztem volna.
Magam után rántottam a táskámat, majd újra futásnak eredtem, azonban amint elsuhantam az ismeretlen alak mellett, visszatekintettem a vállam fölött. Egy kifejezetten helyes barna hajú srác vakargatta a tarkóját miközben távolodó alakom figyelte. Egy pillanatra megfordult  a fejemben, hogy behúzom a kéziféket és visszafordulok. Mégis mi van ha életem szerelmébe botlottam bele és most csak úgy faképnél hagytam?
Aztán rájöttem, hogy nem számít. Amúgy sem élhetnék úgy mint a többiek.
Sietősen téptem fel a terem ajtaját, majd sunyítva, mint szar a fűben elosontam egy szabad helyhez és leültem. Az előadó tanár odasétált hozzám, majd némán a padomra tett egy teszt papírt.
- Elnézést - suttogtam, mire ő csak kifejezéstelen arccal bólintott egyet.
Megigazítottam a futástól összekócolódott hajamat, majd nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam szapora lélegzetvételeimet. Akkor lássuk. Első kérdés: Mutassa be az egész életen át tartó fejlődés pszichológiai dimenzióit. 
Néhány percig néztem a lapomat, újra és újra elolvasva a kérdést, de olyannak éreztem az agyamat, mint egy kietlen sivatag, üresen, tele a semmivel, ahol csak a szél fúj.
Azonban nem estem kétségbe, sose tettem, hiszen nem olyan voltam mint a többiek. Lehajtottam a fejemet, hogy senki se lássa az arcomat.
- Ren - suttogtam. - Tudod mi a dolgod.
Lehunytam a szemeimet, majd Ren szemeivel végigpásztáztam a termet és elolvastam egy okosabb hallgató válaszait. Miközben szemeim csukva voltak a kezem villámgyorsan járt, másolva a sorokat, amik Ren szemein keresztül tárultak elém.
- Szép volt - néztem fel a semmibe, mikor végeztem.
A másfél órás dolgozat után büszkén sétáltam ki a teremből, azonban alig tettem pár lépést megtorpantam. Olyan messze volt, mégis már onnan láttam a folyosó végén, a nyitott ajtókon túl a fekete autót ami rám várt, mindegy egyes áldott nap.
Szinte éreztem, ahogy Ren lökdösni kezd felé.
- Hagyd abba - suttogtam idegesen, mire leállt.
Szinte beleremegett a testem a saját lélegzetvételeimbe, miközben arra gondoltam, hogy újra beülök abba az autóba, ami haza visz a négy fal közé. Ahogy azt sokszor akkor is a szökést fontolgattam. Hátat fordítani és elfutni messzire, de pénz nélkül úgysem juthattam volna elég messzire ahhoz, hogy Min Jong ne találjon rám.
- Bocsi - tette valaki a kezét a vállamra, mire ijedtemben megugrottam és ijedten felé fordultam. - Ne haragudj, megijesztettelek? - mosolygott le rám egy ismerős barna hajú srác, ismeretlen mosollyal az arcán.
- De. Nem. Kicsit. Vagyis... - kavarodtam össze.
- Te jöttél nekem nem rég a folyóson, ugye? - futott rajtam végig a tekintete. - Azt hiszem te voltál.
A hangja kellemes volt, túlságosan is. Fekete szemei melyek elé belógott néhány rakoncátlan barna tincs és kedves, forgalom leállító mosolya, már akkor tudtam, veszélyesebb, mint azt gondolná az ember.
- Én voltam. Miért? - igazítottam meg a táskám pántját a vállamon.
- Ezt elhagytad - nyújtotta felém a tigrises plüss kulcstartómat.
Azonnal magam elé kaptam a táskámat, hogy meggyőződjek róla, hogy nincs a helyén: a cipzárra akasztva.
- Oh - pislogtam. - Köszönöm - vettem el tőle, majd felnéztem rá. - Értékelem az erőfeszítésedet, hogy utánam jöttél emiatt. - mutattam fel mosolyogva a kis kedvencemet, majd visszacsatoltam a helyére.
- Mégis mihez kezdtem volna vele? - nevette el magát. - Azért nem túl vonzó, ha egy férfi egy kis plüss állattal a táskáján járkál. Vagy neked ez a gyengéd? - ugrott fel az egyik szemöldöke.
- Honnan jöttél rá? - kérdeztem jókedvűen.
- Esetleg hazakísérhetlek? - lépett mellém zsebre vágott kezekkel.
Már szólásra is nyitottam a számat, azonban bevillant a kocsi képe előttem. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat.
- Nem lehet - fordítottam el a fejem.
- Semmi gond ha ma pont nem érsz rá - mosolygott zavartan. - Akkor majd holnap?
Ingerülten rá akartam vágni, hogy a holnap sem jó, azonban nem volt erőm kimondani. Ott álltam húsz éves fejjel, nulla baráttal nemhogy pasival, vagy akármilyen pasival kapcsolatos élménnyel és ott volt az esélyem. Egy séta, csak ennyi. De a fekete börtönautóm már ott várt rám, mint mindig, megfosztva engem a szabad lélegzetvételtől is.
- Majd meglátjuk - mosolyogtam rá vissza kínosan.
- Huh - vett nagy levegőt, majd rázta meg végtagjait. - Lehet egy kérdésem?
- Persze - vágtam rá.
- Nagyon nyomulós lennék, ha elkérném a számod? Az már túl sok lenne igaz? - húzta a száját.
Egy pillanatra lefagytam.
- Nem. Nem. Dehogyis - húzódott lassan mosolyra a szám.
Kihalásztam a telefonom a zsebemből, majd odanyújtottam neki, hogy beírja a számát, majd megcsörgesse magát a telefonommal.
- Meg is van. Milyen nevet írhatok be? - kérdezte félmosollyal az arcán.
- Mondjuk azt, hogy Yeona? - mosolyogtam rá.
- Szuper - csúsztatta zsebre a telefonját, majd visszaadta az enyémet. - Akkor holnap. - intett, majd elsétált mellettem én pedig sóvárogva néztem utána, majd a telefonom kijelzőjére ahol fényesen világított szembe velem a neve. Jeon Jungkook.
Már akkor is éreznem kellett volna, de sejtésem se volt arról, kivel állok szemben. Ha mikor megpillantom rájövök, hogy egy igazi ördög utánzat néz le rám fekete szemeivel és villantja rám csábító mosolyát, gondolkodás nélkül tovább álltam volna.
De nem tudhattam.

╘ 1. fejezet: A szellem

-1. fejezet-

A szellem

1341

-Seoyeon-

Bizonytalan lépteim alatt recsegett a száraz avar, miközben eltévedve kóboroltam a falum közelében lévő erdőben. Idegesen babráltam az ujjaimmal és minden kis neszre odakaptam a tekintetem. Néhol a bokrok megmozdultak és ijesztő hangok suhantak végig a sötét erdőn. Hirtelen egy madár reppent fel hangosan a mellőlem mire felsikítottam és becsuktam a szemeimet. Pityeregni kezdtem és lassan sétáltam tovább. Egyre sötétebb lett és az erdő egyre félelmetesebbé vált egy nyolc éves kislány számára. Úgy éreztem, mintha követne valami, pedig valószínűleg csak bemeséltem magamnak, mégis úgy futásnak eredtem mintha egy szellem üldözne. Kezeimmel magam előtt hadonásztam félrehajtva az ágakat, mikor megbotlottam és hasra estem. Rémülten néztem magam elé. Pár lépésnyire előttem, egy fa tövében egy szellem üldögélt. Fekete haja az arcába omlott, fehér ruhája véres volt. Kardja az oldalán pihent, azon pedig a keze. Lassan felém fordult és kifejezéstelen arccal nézett rám. Kirázott a hideg pillantásától. Mindig is azt hajtogatták nekem, hogy milyen borzalmasak a szellemek. Erősek és folyton csak gyilkolnak, és hogy ha meglátok egyet meneküljek, már ha van rá esélyem. Az emberek gyűlölik őket.

Miután végigmért engem ahogy a földön fekszem, újra maga elé nézett és lehajtotta a fejét. Még a földről se mertem felkelni. Mögöttem a sötét erdő, ijesztő hangjaival és szörnyeivel, előttem pedig egy vértől ázott szellem, mégis... nem úgy nézett ki mint aki meg akarna ölni. Hátra néztem a vállam fölött, majd nagyot nyeltem. Lassan felálltam, leporoltam a ruhámat és tőle egy lépésnyire megálltam. Először azt hittem azért olyan véres, mert megölt valakit, de amikor közelebb mentem láttam, hogy egy seb volt az oldalán. Ruhája azon a helyen elszakadt és sokkal véresebb volt ott mint máshol.

- Uram. - szólaltam meg félénken, de nem felelt. Rám se nézett. - Elnézést. - vékony hangom remegett minden egyes kimondott szónál a félelemtől és a hidegtől egyaránt.

Lassan rám emelte tekintetét. Vörös szemeitől végig futott a hideg a hátamon és remegni kezdett a lábam. Hirtelen azt is elfelejtettem mit akartam mondani. Csak álltam ott és néztük egymást.

- Mit akarsz leány? - fiatal arca ellenére hangja mélyebb volt mint amire számítottam, mégis mint egy szép dallam, nyugtatta meg remegő lelkem.

- Megsérült. - mutattam félénken a sebére.

- Nem a te dolgod. - fordult el újra.

- Ne segítsek? - Elnevette magát.

- Menj el innen leány. Zavarsz. - intett.

- De uram-

Bátorodtam fel, mire felemelte karját. Kezén körmök helyett karmok jelentek meg, majd suhintott egyet előttem, amitől kénytelen voltam hátrébb lépni. Ijedtemben elvesztettem az egyensúlyom és seggre ültem a kemény talajon.

- Hagyj magamra. - morogta, majd a karmai lassan visszahúzódtak.

Hosszú percekig ültem a földön tétlenül. Nem tudtam mit tegyek,  hiszen nem akartam az ijesztő erődbe bolyongani viszont tőle is féltem, de nem eléggé, ahhoz, hogy elijesszen.

Mikor láttam, hogy lenyugodott, felálltam és odasétáltam. Leültem mellé hátamat a fának döntve és őt néztem. Ámultam a díszes fehér ruháján, amiken piros virágok díszelegtek, fekete haján ami arcát takarta, vörösen izzó szemein, amiket bár nem láttam újra és újra felidéztem magamban és hatalmas kardján ami az oldalán díszelgett minek hüvelye fekete volt arany színű díszekkel. Hallgattam levegő vételeit és figyeltem ahogy megemelkedik mellkasa minden egyes lélegzetvételnél. Csodáltam őt.

Kora hajnalban egy ló hangos prüszkölésére ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem egy fekete csődör állt előttem néhány lépésnyire, mellette pedig egy fiatal férfi állt, fogva a kantárt.

- Nagyuram! - lepődött meg. - Végre, hogy megtaláltam. Már égen földön kerestem!

- Ah, Mir. - sóhajtott a szellem, majd előre dőlt és térdére támaszkodva felállt.

- Nagyuram maga megsérült! - kiáltott a másik.

Kíváncsian figyeltem őket. Mir - ahogy a szellem hívta - furcsa szerzetnek tűnt nekem. Kócos barna haja volt és gyerekes mosolya. Olyan volt mint egy kis apród. Egyszerű  rongyokat viselt és ami meglepett, hogy nem volt nála fegyver.

- Ez csak karcolás. - intett a szellem, majd elsétált Mir mellett, mire az utána fordult húzva maga után a lovat.

Felpattantam a földről és utánuk rohantam, mire a szellem megtorpant és visszafordult.

- Nagyuram? - fordult vissza Mir is.

- Te hova jössz? - kérdezte tőlem komoran, mitől megszeppentem.

Nem tudtam mit válaszolni. Hátrébb léptem és könyörgően néztem fel rá.

- Tűnj a szemem elől leány. Undorom az emberektől. - jelentette ki, majd megfordult. Fehér ruhája könnyedén libbent utána. Hiába mondott ilyen durva szavakat én akkor is csak csodálni tudtam, hiszen tisztában voltam vele, hogy meg is ölhetett volna, de nem tette.

Újra elveszetten kóvályogtam az ismeretlen erődben. Úgy éreztem egyre jobban elveszem az erdő sűrűjében. Nagyokat sóhajtoztam miközben lassan lépkedtem. Egyszer csak egy tisztásra tévedtem, minek közepén egy kisebb tó volt. Felcsillantak a szemeim és futni kezdtem a tó felé, mikor a magas fűből elém ugrott egy hatalmas fekete farkas. Kivillantva fogait vicsorgott rám, amitől nekem földbe gyökereztek a lábaim. Mozdulni próbáltam de túlságosan féltem. Az állat hirtelen megugrott felém, mire felsikítottam és leguggoltam kezeimet a fejem fölé tartva. Ugyanekkor hallottam, hogy a farkas felnyüszít, majd egy puffanást. Lassan kinyitottam a szemeimet és azt a szellemet láttam állni előttem. A szél gyönyörű ruhájával játszott, miközben kardját visszacsúsztatta a hüvelyébe. Egy pillantást se vetett rám. Elfordult és távolodni kezdett. Azonnal felugrottam a földről és utána rohantam. Mikor utolértem, lassan mögötte sétáltam tovább. Tudta, hogy követem, de már nem szólt semmit. Nem nézett rám, nem szólt hozzám, csak engedte, hogy kövessem.

- Nagyuram! - sipákolt megint Mir, mikor meglátta a szellemet.

A lovat egy fához kötötte ő pedig egy nagyobb kődarabon üldögélt.

- Menjünk Mir. - sétált el mellette.

- Igenis Jimin nagyúr. - szaladt a lóhoz iparkodva.

- Nagyuram! - kiáltottam a vékony hangommal, mire megtorpant. - Engedje, hogy magával menjek.

Nem szólt semmit. Mir is lefagyott és a válaszára várt. Csak a szél hangja  járta a környéket. Nagyot nyeltem és vártam, de egyre idegesebb lettem,

- Tedd a lóra. - utasította alattvalóját, majd tovább sétált, anélkül, hogy egy pillanatra is rám nézett volna.

Szemeim felcsillantak és kislányosan elvigyorodtam. Szívem megtelt boldogsággal és a vigyor levakarhatatlan volt az arcomról. Hiába volt mogorva és hideg én örültem neki, hogy a közelében maradhattam. Legalább nem voltam egyedül, mint addig.

-10 évvel később-

Türelmetlenül üldögéltem a folyóparton, lábamat a vízbe lógatva miközben Mir fel alá járkált. Idegesnek tűnt, pedig nem volt miért.

- Hol marad már? -  motyogta az orra alatt.

- Nyugodj már meg Mir. Miért vagy ilyen ideges? - pillantottam rá a vállam fölött.

- Vajon baja esett? - tördelte az ujjait.

Én csak felsóhajtottam és néztem tovább ahogy a víz végig fút a lábaimon. Jimin gyakran hagyott magunkra minket. Üldözött vagy keresett valamit, nem tudtam pontosan, mert nem mondta el és azt a keveset is amit tudtam Mir kotyogta ki. Napokra el szokott tűnni, majd megjelenik mintha mi sem történt volna. Persze tudtuk, hogy így helyes. Ha magával ráncigált volna minket minden csatájába csak gondot okoztunk volna. Arról nem is beszélve, hogy próbálta titkolni, hogy egy ember a védencei közé tartozik. Valamilyen szinten megalázónak tarthatta hiszen tudták róla, hogy mélységesen gyűlöli az embereket ennek ellenére felnevelt egy kislányt.

- Nagyuram! - kiáltott fel Mir mire hátrafordultam majd elmosolyodtam.

Jimin sétált ki a fák közül. Léptei mint mindig most is olyan könnyűnek tűntek mint a pillangók szárnycsapásai. Felálltam a földről és leporoltam hosszú ruhámat. 

- Menjünk. - sétált el mellettem és haladt tovább a folyó mentén.

Mir egyből utána iramodott vezetve a lovát én pedig mögötte kullogtam. 

- Seoyeon. - szólított a nevemen Jimin, mire felkaptam a fejem és elmosolyodtam.

- Igen nagyuram? - rohantam oda mellé.

- Gyakoroltál? 

- N-nem. - hajtottam le a fejem. Teljesen elfelejtettem, hogy megkért, hogy gyakoroljam uralni az erőmet. Homlokon csaptam magam párszor a képzeletembe majd félve sandítottam rá a szemem sarkából.

- Akkor menjünk gyakorolni. - torpant meg, mire mind megálltunk. - Mir te menj be a faluba és szerezd meg ami fontos.

- Igenis. - bólintott a fiú, majd felpattant a lovára. 

- Mi hova megyünk? - néztem fel rá kíváncsian.

- Majd meglátod. Gyere velem. - indult meg az ellenkező irányba, mint Mir én pedig követtem őt.